Még egyetemistaként találkoztam koreai diákokkal itt, Budapesten. Egy cserediák program keretében volt itt egy egész csoport és az angol tudásomnak köszönhetően csatlakozhattam hozzájuk. Amikor először találkoztam velük, udvariasan, ahogy azt tanultam, a szemükbe nézve bemutatkoztam és kezet nyújtottam. Akkor nem tűnt fel a zavaruk és utólag el is felejtettem a kezdeti bizonytalanságokat. Jóval később, néhány éve találkoztam egy itthon élő kínai férfival, majd annak egy hölgy üzletfelével. Ismét csak kézfogással mutatkoztam be és azzal is köszöntem, amikor újra találkoztunk. Csak később ugrott be – ezt aztán a kínai férfi meg is erősítette – hogy náluk nem szokás kezet fogni, egyszerűen csak meghajolnak. Ez több távol-keleti kultúrában van így és a meghajlás formája, mélysége jelzi a tiszteletet, az alá-fölé rendeltségi viszonyt ugyanúgy, mint nálunk is a kézfogásnál sok változat van és azoknak mind megvan a jelentőségük, jelentésük.
A kézfogásról már több írás született, szinte mindegyikben a bizalom jelképének írták le, onnan eredeztetik ezt a köszönési formát. Manapság már nem kell bizonyítanunk a velünk szemben állónak, hogy nincs nálunk fegyver, de az, hogyan nyújtjuk a kezünket, hogyan fogunk kezet a másikkal, sok mindent elárulhat rólunk. A covid járvány kapcsán népszerű lett főleg az európai / nyugati civilizációban ennek valamilyen formában történő helyettesítése: könyök, ököl, vagy akár lábfej összeérintése. Érdekes azonban, hogy a fizikai érintkezés nem akart eltűnni a köztudatból, pedig a meghajlás, vagy régebben – amikor még szinte kötelező volt valamilyen fejfedő viselete – a kalap emelés ugyanúgy bevett szokás volt a köszönésnél és ha az írások nem csalnak, a kézfogás csak pár száz éve kezdte felváltani ezeket a köszönési formákat.
A meghajlás, amit manapság a távol-keleti kultúrához kötünk – tévesen, hiszen pár száz évvel ezelőtt a nyugati kultúrában is jelen volt – elsősorban a tisztelet jele. Szinte minden kultúrában megvannak a szabályai, milyen mélyen kell meghajolni, hogyan kell tartanunk a fejünket, hova és hogyan helyezzük a kezünk közben, de talán Japánban a legszertartásosabb ez a fajta üdvözlési mód.
Akár a kézfogásra, akár a meghajlásra gondolunk, ami közös bennük, hogy fontos eszközei annak, hogy a másik félben olyan kép alakuljon ki rólunk, amit mi szeretnénk és ami, jó esetben, a leginkább fedi a valóságot. A személyes megjelenéssel járó coaching alkalmaknál tudjuk is alkalmazni ezt az eszközt, akár kezet nyújtunk, akár csak meghajlunk, de hogyan tudjuk még kifejezni azt, hogy az ügyfél bízhat bennünk? Én úgy gondolom, akkor tudok leginkább megágyazni a bizalomnak, ha megosztom azokat a gondolatokat, amik bennem vannak mind a coaching-al, a coaching kompetenciákkal kapcsolatosan, mind pedig az ügyfelekkel, az általuk hozott helyzetekkel (a titoktartást maximálisan megőrizve) és nem utolsó sorban az én viselkedésemmel, a helyzetekre adott reakcióimmal kapcsolatban. Ha már nem tudom felmutatni a tenyerem virtuálisan, hogy nincs benne semmilyen fegyver, a belsőm megismertetésével szeretném jelezni, megmutatni, hogy milyen vagyok.
Számomra a fenti kép tökéletesen szimbolizálja azt a tiszteletet, amit tanusítanunk kellene minden esetben azokkal szemben, akikkel találkozunk. Míg a távol-keleti kinézetű úriember kezet nyújt, az európai férfi meghajol. Mindketten tisztelik a másik kultúráját és a másik felet, ezért nem a saját üdvözlési módszerükkel élnek, hanem a másikéval. Ugyanígy vagyunk ezzel a coaching-ban is. Nem a saját hiedelmeinket, gondolatainkat visszük a coaching-ba, nem arra figyelünk, mi mit csinálnánk egy adott helyzetben, hanem az ügyfélre koncentrálunk, az Ő helyzetét, az Ő személyét helyezzük az előtérbe és az általa hozott módszereket tükrözzük vissza, adjuk át számára.
Bizalom és tisztelet. Ez az, ami segített eddig és ami ezután is fontos része lesz a munkámnak és remélem a mindennapi életemnek is.