Valószínűleg ismerős a mondás: „Aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja és aki még tanítani se tudja, az irányítja”.
Szerencsére ez nem minden esetben van így. Ebben a bejegyzésben arról olvashattok, hogyan lettem az, aki most vagyok, miért vagyok én Coach, azaz edző és miért nem valamilyen sportnak, vagy bármi másnak a bajnoka.
A tanuló éveimben, kezdve az általános iskolával egészen az egyetemig hála a lehetőségeimnek, sok sportot ki tudtam próbálni. Az első, amit versenyszerűen csináltam, a vívás volt. Klasszikus, elegáns sport. Gyors gondolkodást, jó reflexeket igényelt. Az edzés néha fárasztó volt, de voltak jó részei is. Az egyik ilyen egy ügyességi gyakorlat volt. Egy társam magasan a levegőbe tartott egy vívókesztyűt, nekem alapállásba kellett állnom és amikor elengedte a kesztyűt, a vívótőröm hegyével a falhoz kellett szegeznem. Első hallásra könnyűnek tűnik, de gyakorlatban sokkal nehezebb volt. Cserébe viszont jókat nevettünk és versenyeztünk egymással.
Egy másik jó élmény a házi bajnokság volt. Nem egy alkalommal jutottam a döntőbe és hol elsőként, hol másodikként végeztem. De hiányzott valami ebből a sportból. Alapvetően mindig egyedül voltam. Egyedük az edzéseken, egyedül a gyakorlatokban és egyedül a versenyen. Még a csapat versenyen is egyedül álltam a pástra.
A vívás mellett, iskolai szervezésben részt vettem még tájfutó versenyeken is. Szerettem a természetet, imádtam erdőben lenni és a jó tájékozódási képességemnek köszönhetően, bár nem voltam nagyon gyors futó, több aranyérmet is szereztem. De itt is többnyire egyedül voltam. Kivéve persze azokat az eseteket, amikor szembe találkoztam egy-egy eltévedt sporttársammal, akiket ilyenkor mindig előzékenyen a jó irányba fordítottam.
Aztán elkezdtem kosárlabdázni. Itt már megkaptam azt, ami a vívásban és a tájfutásban hiányzott. Csapatban játszhattam.
Magasságomból adódóan center pozícióba kerültem. Ez egyrészt jó volt, sikerélményt adott, hiszen az esetek felében nekem adták a labdát, hogy kosárra dobjak, én szereztem a pontot a csapatnak. Én szedtem le a labdát, ha nem sikerült a csapatnak a kosárra dobás és a mi térfelünkön én voltam a védelem utolsó védőbástyája.
Másrészről azonban továbbra is hiányzott valami. Nem szerettem, nem akartam én lenni a figyelem középpontjában. Nem szerettem én learatni a babérokat, amiket csapatként szereztünk. Sokkal jobban szerettem másnak passzolni a labdát, mint bedobni a kosarat és jobban örültem, ha a csapattársam pacsit adott a gólpasszért, mint amikor én szereztem pontot.
A sportban tehát eljutottam az „aki tudja csinálja” szintre de ez nekem nem volt elég. Nem csak csinálni akartam, hanem jó értelembe véve tanítani is azt, amit én már megtanultam.
Egyetem után szoftverfejlesztőként kezdtem el dolgozni. Először kisebb cégeknél, ahol többnyire önálló munkát végeztem, majd jó pár év után elkerültem egy igazi, nagy multihoz. Itt tapasztaltam meg először az igazi csapatmunkát. Itt éreztem először azt, hogy amit csináltam, amiben gyakorlatot szereztem, azt a tudást meg tudom osztani másokkal, miközben együtt dolgozunk, egy célért. Itt már nem számított, hogy ki volt az, aki megcsinált egy adott szoftver részt, nem az volt az ügyes, aki a legszebben fogalmazta meg a felhasználói dokumentáció hosszú mondatait és nem az volt a menő, aki a legjobb felhasználói felületet állította össze. A csapatmunka tökéletesen passzolt az elvárásaimhoz és megjelent egy új, addig nem tapasztalt érzés is: a tanítás öröme.
Rendszerint olyan csapatokban dolgoztam, ahol volt egy-két tapasztalt vén róka, több, közepes tudással rendelkező csapattag és egy-két kezdő, fiatal kolléga. A nálam jobb, vagy a velem egy szinten lévő kollégáktól – néha még a kezdőktől is – mindig tanultam valami újat, de a legjobb az volt, hogy én is tudtam újat mondani nekik és tudtam tanítani az újonc csapattársakat. Ekkor találkoztam először a korábban említett mondás azon részével, hogy „aki nem tudja, tanítja”, mert néha bizony volt egy-egy olyan technikai rész, amit én már pontosan nem tudtam lekódolni, de ismertem az irányelveket, tudtam a szabályokat és a buktatókat. Nagyjából úgy éreztem magam, mintha én lettem volna Michelangelo, aki látja a kőtömbben a kész szobrot és aki a felesleg lefaragását átengedi a szorgos tanítványoknak a mester felügyelete mellett.
A sport után tehát a munkában jutottam el az – értsd jól – „aki nem tudja, tanítja” szintre, de ez még mindig nem volt elég.
És ekkor, amikor úgy gondoltam, tudom, hogyan kell jól dolgozni csapatban, megismertem új munkamódszertanokat. Six Sigma, Kaizen, Lean … Agile!
Elsőre bonyolultnak tűnő szabályrendszerek, érthetetlen kötöttségek halmazának tűntek, aztán ahogy nálam jóval tapasztaltabb és a módszertant már jól ismerő emberek elmagyarázták a lényeget, megtanították, mit és hogyan kell csinálni, hirtelen megvilágosodtam. Ez az, ami nekem kell! Én ezt akarom csinálni! Nem csak a módszertan szerint dolgozni, nem csak tanítani a módszertant, hanem együtt élni, együtt lélegezni egy, vagy akár több csapattal és egy jedi mester bölcsességével támogatni őket abban, hogy elérjék a céljukat.
Hogy megtalálják a munka erdejében a legjobb ösvényt … hogy eltalálják az ügyfél igazi célját, hogy képletesen kosarat dobjanak …
Több, mint 5 éve dolgozom eszerint a módszertan szerint és így lett belőlem az Agile Yoda-ja … na nem az öreg, hanem inkább a bébi Yoda, mert most megint egy út elején vagyok.
Az Agile módszertan révén ismertem meg a coacing fogalmát, találkoztam először egy Coach-al. Lenyűgözött, ahogy egy egyszerűnek tűnő beszélgetés során rávilágított olyan dolgokra, amik ott motoszkáltak a tudatalattimban, de maguktól nem akartak előbukkanni. Néhány kérdéssel rá tudott ébreszteni arra, hogy az, amit addig problémának gondoltam, igazából csak egy szimpla, könnyen lekűzdhető apróság. És mindezen beszélgetés során egyszer nem mondta meg nekem, hogy mit csináljak, nem mondta, hogy Ő hogyan csinálná, még csak nem is véleményezte, hogy én jól, vagy rosszul gondolom, teszem azt, amit.
Ez az igazi „Yoda-ság”.
Hogy miért lettem coach? A Csillagok Háborúja eredeti sorozatából mindenki Han Solo-t, Luke Skywalker-t vagy Leia-t csodálta. Nekem Yoda tetszett a legjobban már akkor is. Tudtam, éreztem, hogy a bölcsesség birtokában megtanítani valakit használni a saját képességeit és legyőzni a legnagyobb ellenségeit … ez az igazi Erő.