Ha elolvastad a bemutatkozó írásom, akkor tudod, hogyan ismerkedtem meg a coaching-al még 2015-ben. De miért és hogyan indultam el ezen a pályán, mik voltak az első sikereim? Ezzel szeretnélek megismertetni ebben az írásban.
Azt hiszem, az első coaching jellegű beszélgetésemet akkor tartottam meg, amikor még fogalmam se volt valójában, hogy mi az a coaching. A GE Healthcare-nél dolgoztam már az új divízióban, agilis módszertan szerint. Scrum Master-ként (Itt egy jó leírás arról mi is az a Scrum Master) tevékenykedtem már egy ideje, amikor a főnökömet sikerült rávennem, hogy küldjön el a céges vezetőképző tanfolyam sorozatának első kurzusára. A hab a tortán az volt, hogy a képzés a GE saját ‘training center’-ében volt megtartva, a New York-tól északra, Crotonville-ben. Borzasztóan szerencsésnek éreztem magam: a képzés előtt még a Long Island-en élő barátaimat is meg tudtam látogatni egy hosszú hétvégére és az utána következő hét nagyon izgalmas és érdekes volt.
Életemben először itt hallottam először a „rapport” (kapcsolat) szót illetve a „building rapport” (kapcsolatépítés) kifejezést. Gyerekként, amikor engem „raportra” hívtak … na abban nem volt köszönet 🙂 ezért is volt furcsa ezt hallani. Gyorsan kiderült aztán számomra ez mit takar és érdekes volt megtanulni, hogyan tudom tudatosan jelezni a beszélgető partnerem felé, hogy rá figyelek és nem csak testben, de lélekben is jelen vagyok a beszélgetésben. Ezt neveztük „rapport építésnek”. Meglepő módon egyszerű „eszközei” vannak: a beszélgető partner testtartásának „másolása”, lélegzése ütemének átvétele. Ez nekem első hallásra manipulatívnak hatott, hiszen a non-verbális kommunikációmat tudatosan módosítottam. De aztán a gyakorlatok során rájöttem, hogy ezzel nem manipulálom a beszélgető partnerem, hanem csak megerősítem Őt abban, hogy tényleg figyelek rá. Emellett még sok más, apró technikát tanultunk, például, hogy hogyan tudunk jobban kérdezni, milyen szavakat ne használjunk, amikor magyarázunk valamit, hogyan építsük fel az érvelésünket egy vitában, vagy hogyan vezessünk le egy döntéshozó megbeszélést hatékonyan.
A tanfolyamról visszatérve folytattam a csapatommal a munkát és azon gondolkodtam, mit és mikor fogok tudni hasznosítani a tanultakból. Az egyik nap láttam az egyik csapattagomon – nevezzük Márknak – hogy elég feszült és feltűnően éles és szarkasztikus egy másik kollégával – legyen László a neve. A reggeli napindító rövid csapat megbeszélés után odaléptem hozzá és elhívtam kávézni. Kimentünk a konyhába, elkészítettük a kávét és leültünk egy félreeső részen. Eszembe jutott a „rapport építés” illetve az, hogy úgy fogalmazzam meg a mondandóm, mintha narrátor lennék egy filmben. Ítélet és érzelmi véleményezéstől mentesen elmondtam Neki, hogy azt láttam, hangosan és elítélően beszélt a közös kollégával, majd megkérdeztem, van-e valamilyen gondja, baja, amiben tudok segíteni. Márk kifakadt és elmondta nekem, hogy közösen dolgoznak egy feladaton, de ahelyett, hogy László is ugyanúgy kivenné a részét a munkából, alig csinál valamit, ráadásul azt is rossz minőségben. Amikor pedig az eredményekről kell beszélni, László úgy adja elő magát, mintha Ő csinálta volna az egész feladatot egyedül. Anélkül, hogy konkrét tanácsot adtam volna, elkezdtem kérdezni, mit szeretne elérni, mitől lenne kevésbé feszült, hogyan tudná elérni, hogy jobban alakuljanak a dolgok. Ahogy elengedte a mérgét és válaszolt a kérdésekre, lassan elindult a megoldás felé. A szimpátia és bizalom már régebb óta megvolt köztünk, de úgy gondoltam, kipróbálom a „rapport építés” technikáját. A beszélgetés elején még tudatosan figyeltem a testtartásomra, a légzésemre, de aztán ahogy haladtunk előre, úgy vált természetessé és tudattalanná. Ezalatt arra lettem figyelmes, hogy Márk a kezdeti merev tartásából kezdett engedni és a beszélgetés végére már teljesen laza volt, jóval többet mosolygott. Kicsit több, mint fél óra múlva kész terve volt a folytatásra, elhatározta, hogy szétbontja a feladatot két részre és az egyiket átadja Lászlónak, a másikat pedig egyedül oldja meg. Jó pár nappal később, a feladatok lezárásakor a szakmai vezető megdícsérte és meg is jutalmazta Márkot a kitűnő munkájáért és azért is, mert László feladatainak egy részét is Ő csinálta meg, javította ki. Márk ráadásul segített Lászlónak is felzárkózni és ha nem is jó haverok, de jól együttműködő kollégák lettek.
Utólag visszagondolva a beszélgetésre ráébredtem, hogy ez bizony egy coaching jellegű beszélgetés volt. Megvolt a bizalmi légkör, sikerült jó kapcsolatot kialakítanom Márkkal, aki így bátran, kendőzetlenül tudott beszélni velem. A beszélgetés során végig figyeltem Márkra, sem Őt, sem Lászlót nem minősítettem és nem kezdtem el sajnálkozni Márk helyzetén, csak egyszerűen és tényszerűen mondtam Márknak vissza a hallottakat. Jó kérdéseket tettem fel és engedtem, hogy saját maga fogalmazza meg az ötleteket, lehetséges irányokat, majd végül a kiválasztott módszert, ahogy folytatni akarta a munkát.
Természetesen sok minden hiányzott egy igazi coaching alkalomhoz képest, de az alapok, fontos részek megvoltak a beszélgetésben és ezek voltak azok az igazán hatékony eszközök, amik segítették Márkot saját magának előre lépni a problémája megoldásában.
Viccesen hangzik, de így utólag büszke vagyok az akkori magamra, hogy sikerült úgy segítenem, hogy nem én mondtam meg a tutit, hanem hagytam a beszélgető partneremet érvényesülni. Azóta sok hasonló beszélgetésben vettem már részt és bár nem volt mindegyik ilyen sikeres, sokban közülük elkövettem jónéhány kisebb-nagyobb hibát, valahol mindig éreztem, mi lenne a jó irány. Most pedig, coach-ként, már ismerve és tanulva a coaching módszertant, fejlődve a coaching kompetenciákban, most már magabiztosan lépkedek előre azon az úton, amin akkor megtettem az első lépést.