A fenti mondatot nyilván csak azok hallották, akiknek van gyermekük. De a következő történet és az azok nyomán megfogalmazott gondolatok nem csak nekik, apukáknak, anyukáknak szólnak, hanem mindenki másnak is, akinek van fiatalabb rokona, barátja, vagy egyszerűen csak egy ismerőse, aki tőlük kér tanácsot, segítséget …
Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: ‘Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!’ Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott: ‘Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.’ Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: ‘Igen, apu, ez is jó, de…’ Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: ‘igen, de’. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. ‘Tessék! Ennyit érnek az ősök!’ És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.
Ranschburg Jenő
Amikor a fenti történetet olvastam, már rögtön az elején elkezdett motoszkálni bennem egy gondolat. Azon túl, hogy mérhetetlen tisztelettel gondolok Ranschburg Jenőre és távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem az általa leírtakat, a kisördög azért ott dolgozott bennem.
Ha sarkosan akarok fogalmazni és más nézőpontból megvizsgálni a fenti esetet, a gyermek volt az elégedetlen ügyfél, míg a szülő a tanácsadó. De mitől is volt elégedetlen az ügyfél? Az én értelmezésem szerint attól, hogy ugyan kapott tanácsokat, de azokkal nem tudott mit kezdeni, mert nem segítettek megoldani a problémát. Mert a tanácsadó nem ismerte a probléma minden aspektusát és csak a saját nézőpontja, tapasztalata alapján kínálta a megoldásokat.
Tipikus helyzet.
De mi lett volna, ha a szülő ebben a helyzetben nem tanácsadóként, hanem coach-ként viselkedett volna? Feltehetett volna tisztázó kérdéseket, körbejárhatta volna a problémát, segítve az ügyfelet, azaz a gyermeket azzal, hogy több oldalról megvilágítja a helyzetet. Szembesíthette volna az ellentmondásokkal, felszínre hozhatott volna korábban sikeres módszereket … és még számtalan eszközzel támogathatta volna a gyermeket, hogy ő saját maga kitalálhassa a neki legjobban megfelelő megoldást.
Azt gondolom, több előnye is lehetett volna ennek a hozzáállásnak.
Először is, szerintem a gyermekek előbb, vagy utóbb, de leveszik a szüleiket arról a piedesztáról, amire még pici korukban helyezték őket. Semelyik szülő sem tökéletes és erre minden gyermek rájön. Ehhez, az én véleményem szerint nem az kell, hogy rossz tanácsokat adjak a gyermekemnek, nem az, hogy csalódjon bennem, hanem az, hogy amint csak lehet, kezdjek vele egyenrangú félként bánni. Hogy őszintén megmutassam neki a hibáimat, a hiányosságaimat. Hogy ugyanarra a szintre emeljem őt, ahol én vagyok.
Másodszor, azzal, hogy segítek neki megtalálni a neki leginkább passzoló megoldást, tudni fogja, hogy hozzám bármikor fordulhat, támogatni fogom őt a problémáiban anélkül, hogy megmondanám a „tutit”. Ezzel nem csak a köztünk már meglévő bizalmat, de az ő saját önbizalmát is tovább tudom erősíteni.
Harmadszor, ha nem én találok ki neki megoldást, hanem ő saját maga dönti el, hogyan lép túl az elakadásán és ne adj Isten elbukik, fejjel megy a falnak, akkor tudni fogja, hogy azért ő egyedül a hibás. Nem másokat fog hibáztatni, hanem felelősséget tud vállalni a saját tetteiért. És ha megint hozzánk fordul, ugyanúgy segíteni tudunk majd neki a coaching eszközeivel, hogy önreflexiót tartson és fejlődjön, tanuljon ebből is.
Amikor a szakdolgozatomat írtam, az egyik legnagyobb „aha!” élményem az volt, amikor az Agile Coach szerepeit és felelősségét foglaltam össze:
Mindezeken túl az Agile Coach-nak „a lehető leghamarabb vissza kell találnia az utat a tanári pozícióból a coaching pozícióba. Olyan kérdések feltevése, mint ’Szerinted hogyan befolyásolja ez az új tudás jövőbeli cselekedeteidet?’ vagy ’Az imént nyújtott tudás birtokában mi lesz az Ön szempontjából a legjobb dolog most?’ segíthet visszatérni a coaching-hoz. Ez azt is jelzi a coachee számára, hogy visszaadja neki a felelősséget és bölcs döntéseket kell hoznia az új ismeretek figyelembevételével.” (agile42, 2017, p. 11)
Azt gondolom mind a fent leírt, mind pedig bármilyen olyan helyzetre, amikor valaki tanácsot kér tőlünk, a válasz az lehet, hogy képességeinkhez mérten tanácsot adunk, tanítunk és átadjuk az élettapasztalatunk de ezután hátrébb lépünk és segítünk az illetőnek a megszerzett információk birtokában megtalálni a számára legjobb utat.